Elkezdődött

Kultúrák közötti kommunikáció találkozó 2013. Pécs
 
Egy nappal korábban érkeztem Pécsre. Első nap körülnéztem a városban, megnéztem a helyi érdekességeket. Második nap még a délutáni megnyitó előtt megmásztam a Mecseket, és felmentem a TV toronyba. Aztán elkezdődött…
 
A megnyitó olyan volt elsőre, mint bármilyen megnyitó. Volt egy kis köszöntő beszéd, egy kis vacsi. Majd hirtelen minden megváltozott. Elkezdtünk egy bemutatkozós játékot, és ekkor kezdtem el érezni azt, amit aztán egész héten éreztem. Egyfajta összetartozást. Mindenki tudta: egy hétig „össze leszünk zárva” 100-an, és egymásra vagyunk utalva. Rajtunk múlik, hogy mit csinálunk, miről beszélünk, mennyit mesélünk el magunkról. Külön izgalmas élmény volt számomra, hogy tarthattam a demokratikus oktatásról témacsoportot kétszer is a héten. Meg a külföldi vendégek. A név, hogy „kultúrák közötti” így még jobban kiteljesedett, hiszen más országokból is jöttek a Találkozóra, akik hozták magukkal az addigi életüket. Mindenki egy önálló kultúra. Én is egy individuum vagyok és Te is, aki most ezt olvasod. Önálló életek, önálló gondok és szemléletek találkoztak és sokszor egyet értettek, vagy vitáztak egy kérdésben.
 
Minden előkerült. Felmerült témaként az élet, a halál, a fájdalom, a segítség nyújtás (kell-e segítséget nyújtani? és mikor? és kinek?), a boldogság, az öröm. Az öröm. Talán abból volt a legtöbb, legalábbis számomra. Az is öröm volt, mikor valamire rájöttem, amin esetleg előtte nem gondolkoztam, vagy nem annyira mélyrehatóan. Sokat nevettünk. Volt önkritikánk: tudtuk, hogy nem vagyunk teljesen komplettek, hiszen egy hétig semmit se csinálunk, csak beszélgetünk. Mégis az idő nagyobb részében ez nem zavart senkit. Kellene minden évben egy ilyen hét, amikor csak ül az ember és beszélget másokkal. Idegenekkel, vagy ismerősökkel. Hatalmas dolgokra lennének képesek az emberek, ha ez megvalósulhatna!
 
Igen, furán hangzik. De hát ez a hét teljes egészében más volt, mint bármelyik hét eddigi életemben. Semmihez se tudtam hasonlítani. Meg mertem nyílni, közel mertem kerülni másokhoz. Figyeltem másokra és… néha elaludtam a kiscsoportok alatt. :D De ez is belefért.
 
Nem, nem volt unalmas! Néha azért mégis az volt. Azért aludtam el, mert a délutáni kiscsoportokkal nem ért véget a nap, este is volt program, és a program után is volt némi sörözés, iszogatás – egyfajta levezetése a napnak. Volt, hogy azokat élveztem a legjobban, mert azért az alkohol elősegítheti a megnyílást, illetve kevesebben voltunk, és jobban tudtunk vegyülni – könnyebb volt a kommunikáció.
 
Az idősebbek nem tűntek idősnek. Eltűntek az életkorok is. Úgy tudtam beszélni már 30-40 éve praktizáló pszichológusokkal és pedagógusokkal, mintha kortársaim lettek volna. Nem igazán éreztem, hogy bárki engem analizálni próbálna, mindenki érdeklődő volt, és mindenki szeretett mindenkit. Persze néha nem szerettük egymást, de ezt is elmondtuk. Talán ez a szeretet legjobb formája: ha kimondjuk, amit érzünk.
 
2015, Pécs, Kultúrák Közötti Kommunikáció: Ezt meg kell ismételni! Én ott leszek. J
 
 
 
Páll Gábor, 2013. szeptember 15.