Hangkupola

 
Utolsó kiscsoportunk a Találkozó során.
 
Jól érzem magam, szeretek itt lenni, és megnyugtató, hogy előző nap az egyik csoporttárs távozása és búcsúztatása során már elkezdődött valamiféle lezárás. Könnyebb így számomra. 
Könnyed társalgás kezdődik, úgy tűnik, mások is hasonlót éreznek. Aztán valakiből előtörnek az érzelmek, két csoporttag között kialakul egy kisebb konfliktus, majd mások is bekapcsolódnak. Dühös leszek. Érzem, hogy nő bennem a feszültség, nem akarom ezt hallgatni. Végül kiszakad belőlem a gyermeki indulat: „Én nem ezzel akarom tölteni az utolsó csoportot!” Magam is meglepődök a nyíltságomon, de az elmúlt egy hét tapasztalatai alapján tudom, itt bármilyen érzésemnek helye van. Az egyik csoporttag rám néz, és megkérdezi: „Akkor mit szeretnél?” Megdöbbent a figyelem és az érdeklődés, amivel felém fordul. Nehéz a kérdésre válaszolni. Aztán eszembe jut, hogy mire vágyok: csak csendben feküdni a körben. Elmondom ezt, meghallgatják, majd folytatódik a korábban megkezdett beszélgetés. Mert ők azt szeretnék. Már nem vagyok feszült. Elmondhattam, amit érzek, megkaptam a figyelmet, és rájöttem, én mit szeretnék. Már tudom, mit kell tennem, hogy jól érezzem magam.
 
Csendesen lefekszem a földre, a lábam a többiek felé néz. Behunyom a szemem, és egy darabig hallgatom a beszélgetést, újra tapasztalva azt a számomra hihetetlen csodát, hogy mindig van valaki a csoportban, aki tud kapcsolódni valahogy az éppen megszólalóhoz, még akkor is, ha számomra ez elképzelhetetlen adott pillanatban. Aztán kezdenek elmosódni a szavak, egybeolvadni a hangok, szinte álomközeli állapotba kerülök. Olyan kellemes és megnyugtató minden, egyszerűen jó így, itt és most.
 
Hosszú percek után hirtelen arra eszmélek, hogy valami hozzáér a lábaimhoz. Felnézek, és látom, hogy az egyik csoporttag szintén lefeküdt, lába a csoport felé, összeérintve az enyémmel. Elmosolyodok. A többiek még beszélgetnek, aztán egyre kevesebben szólalnak meg, elhalkul a terem. Végül mindenki fekszik már.  Körben, a lábunk összeérve. Csend van. Aztán valaki elkezd egy hangot adni, más valaki egy másikat, és lassan megszületik a mi kis hangPukolánk. És érzem, „minden úgy van, ahogy lennie kell.”
 
 
 
 
C.