A magyar encounter-mozgalom

„Beteg ember vagyok… Rosszindulatú ember vagyok. Egy cseppet se vagyok rokonszenves.”, ezt közli velünk magáról először a „Feljegyzések az egérlyukból” főhőse. Néha így látom magam. Ebből a keserves és mogorva állapotból szabadított ki Pécsett és máshol, újra és újra az encounter-csoport, és, ahogyan eddig tapasztaltam, nem csak engem. Többé-kevésbé szinte mindenkire így hat. 
 
Az egyhetes pécsi élmény különösen erős volt, szinte mámorosnak mondanám. Az első nap még inkább csak ítélkeztünk egymás felett, úgy éreztem, mindenki egy kicsit képmutató és bizalmatlan, mindenki a legjobb arcát akarta mutatni, én is, aztán fokozatosan ráéreztünk, hogy éppenséggel nem ez a legjobb arcunk, hanem az, amikor saját magunkat adjuk. Néhány óra, legfeljebb néhány nap elegednő volt hozzá, hogy eldobáljuk a maszkjainkat, kevesebbet ítélkezzünk, de pontosabban érezzünk, és ezt meg is merjük mutatni. A jó körök egyre nagyobb hullámokat vetettek. Minél jobban elfogadnak a többiek, én annál jobban bízom bennük, ettől nyíltabbá válok, amitől még erősebb lesz köztünk a bizalom és az elfogadás. Lassan lemállottak rólam a szerepeim, egy gazdagabb, szabadabb, élvezetesebb létezési módba kapcsoltam át. Óriási élmény felhúzni az érzéseket eltorlaszoló zsilipeket, és hagyni az érzelmeknek, hogy ki- beáramoljanak belőlem mások felé, és belőlük énfelém és énbelém. A maga habitusának megfelelően, úgy láttam, ki-ki a saját ritmusában, de mindenki ilyesmiket érezhetett és gondolhatott.
 
A Csoportban biztonságban érzem magam, nem kell se védekeznem, se támadnom. A Csoport ugyanakkor sokszor kiszámíthatatlan, mert spontán, mindig a saját törvényeit követi, és megtanít rá, hogy én is ezt tegyem. Úgy érzem, a Csoport sok kolonctól megszabadít, például teljesítménykényszertől, hiúságtól, szorongásoktól; nem félek kimutatni, ha bizonytalan vagyok, vagy akár szorongok egy helyzetben, mérges vagyok valakire, esetlennek érzem magam, és bunkóságnak, amit mondtam. A Csoport egy mágikus színpad, nagy játszótér, elvarázsolt erdő, az érzelmi levegője sűrű, de üdítő, jóindulatú, meleg kíváncsiság, néha részvét, sokszor szeretet, máskor harc. De mindig őszinte, biztonságos, mindig fair, ahol tizenöt vagy a nagycsoporton akár hetven bíró jelzi, ha valakinek éppen nem sikerül tisztán játszania. A Csoport olyan, mint amilyen az Aranycsapat lehetett, vagy egy tökéletesen együtt játszó, együtt lélegző zenekar, amelyben mindenki pontosan érzi és követi a többieket. 
 
50-60 évvel ezelőtt Dél-Kaliforniában egy maroknyi pedagógus és mentálhigiénés szakember szinte véletlenszerűen fedezte fel, hogy a kommunikáció szabályait meg lehet úgy változtatni, hogy az emberek őszinte és nyílt módon tudjanak közeledni egymáshoz. 25 éve vezetek csoportokat, üzleti vállalkozásokat, tanítok diákokat, nevelem a gyerekeimet, próbálok szeretni és felelősséget vállalni. Alkatilag kicsit merev ember vagyok, elfogódottsággal, görcsökkel, néha agresszióval vagy bizonytalansággal, amitől mintha lassan, óvatosan szabadulni tudnék. Szinte véletlenül csöppentem bele a magyar encounter-mozgalomba 4 évvel ezelőtt, Szegeden. Azon az első egyhetes workshopon kicsit belekortyoltam a hatvanas évek végének a hippi-szabadságába is, abba a korba, amely mindig is vonzott nyitottságával, merész kreativitásával és naiv utópizmusával, de amelyet a Sors rossz csatlakozása folytán 10 évvel és 10 ezer kilométerrel elkerültem. 
 
A magyar encounter-mozgalom lángját néhány magyar alapító atya és részben maga Rogers gyújtotta meg, amikor a nyolcvanas évek közepén kétszer is nálunk járt. Az elmúlt egy vagy két évtizedben kicsit talán visszaesett a mozgalom, 2009-ben azonban Dávidnak, Sándornak és Vikinek sikerült új lendületet adni neki. Csoportok szerveződnek, viszonylag gyorsan nő a számunk, a kétéves találkozók stabillá váltak. A Károli Egyetemen, ahol tanítok, különösen népszerű lett a módszer, nem teljesen függetlenül tőlem. Azt jósolom, 2015-ben jóval 100 felett leszünk, amikor találkozunk.
 
Szummer Csaba