Változások

Idén, először voltam Kultúrák Közötti Kommunikációs Találkozón, egy barátnőm invitálására. Amint picit tájékozódtam róla a weboldalon, hogy mi is lehet ez, eldöntöttem azonnal, hogy jövök. Akkor annyit értettem meg belőle, hogy Carl Rogers és a személyközpontú pszichológia szellemiségében működünk :) majd, igyekszünk majd működni a hét során, és a legfontosabb az önismeret és az önkifejezés lesz, remélhetőleg egy meghitt, biztonságos közegben. Ennyi elég volt nekem.
 
Az első legnagyobb élményem, ami valóban hatalmas élmény volt, az első reggeli nagycsoport. Láthatóan nyűglődős, vacakolós témákat kezdtünk fejtegetni, én meg – valószínűleg sok más jelenlevőhöz hasonlóan – elkezdtem icipicit türelmetlenkedni, majd rájöttem, hogy ebből még bármi jó is lehet, és kiváró álláspontra helyezkedtem magamban. És egy egyszer csak személyesebb megosztás hatására az egész csoport átalakult, és egyre többen kapcsolódtak be személyesebb hangvételükkel a beszélgetésbe, és amit sohase gondoltam volna, egy kb. 80 fős, egymás számára részben ismeretlen társaság mély, érzékeny egységgé állt össze. Megérintő élmény.
 
Aztán a sürgető idő izgalmasabbá tette a csoportválasztás végső döntését, ahol összegyűlve az ismét csupa idegen arcok, testek, mozgások, hangok, tekintetek és az elinduló megosztások bennem viszonylag hamar átalakultak egy valóban biztonságot nyújtó kis közösséggé. Ami persze sokfelé hullámzott, vonult, szétesett, de úgy általában összeállt. Jól éreztem magam benne.
 
És most arról, hogy mit hozott nekem a találkozó.
 
Zs. -val jöttem haza a találkozóról. Zs. - val éreztünk már közben valamiféle rokonságot. Vele is. Ezért jöttünk együtt. A buszon az egy hét élményeit beszéltük át, szünet nélkül. Mikor le kellett szállni, felhívtam Zs. - t hozzám, folytassuk nálam. Az utolsó buszig beszélgettünk. Majd a következő hétvégén együtt mentünk egy viszonylag nagy, bulizós, de nagyrészt idegen társaságba. Eleve úgy mentem, hogy kell ez nekem? Felszínes lesz. Hát… és valóban az is volt. De mi Zs. - val mindenkit és főképp mindenkivel kapcsolatos érzéseinket átbeszéltük, ismét nem volt megállás. De akkor már részben a jelent. És rájöttem közben, hogy ebben tényleg ez a nagyszerű, hogy míg máskor, ha valamit érzek, valami apróbb vagy akár nagyobb súlyú történést magamban, azt magamban gondolgatom végig, magamban elraktározom, úgy most minden ilyesmit hagytunk szabadon áramolni, nem szabtunk nekik semmiféle gátat azon túl, hogy egymást ne bántsuk meg, és egy csodálatosan felszabadító volt.
 
Azóta? A kiscsoportos „after party”-s beszélgetésünk egyik témája az volt, ahol az encounter jellegű kommunikáció vajon átemelhető-e a családdal töltött kapcsolattartásba. Én akkor határozottan kijelentettem magamban (nem mondtam a többieknek), hogy a családban ennek semmi értelme!
 
Aztán édesanyám 60. születésnapját ünnepelni összegyűltünk a vidéki házunkban testvéreimmel és persze Anyuval. J Nagyon… sok, súlyos érzésem van az utóbbi időben, a testvéreimmel, szüleimmel kapcsolatosan. A testvéreimmel kapcsolatban leginkább a kívülállóság érzése. Ők egy nagy, katolikus közösség tagjai már több mint 10-17 éve. Én nem voltam sosem tagja ennek. Nehéz felvenni a fonalat velük minden alkalommal, ha találkozunk. Pedig, sok vidám és egyenként gyakran mélyebb találkozásiam is vannak velük. De sok bennem a feszültség velük szemben. Így a hétvége sem volt egyszerű. A 23 éves húgommal pedig egész konkréttá vált a más sok-sok éve fennálló problémakezelésünkben érzett különbség, a levegő zizegett köztünk. Aztán most – újra – elébe mentem a dolognak, nem akartam semmiképp így eljönni onnan.  Megfogalmaztam a saját érzéseimet, és amit sejtek, h ő mitől viselkedhet másképp. Ő is elmondta. Megbeszélgettük. És jó volt. Sokkal jobb lett minden. Hazafelé éreztük, hogy figyelünk egymásra, sőt, képviseljük egymást a többiekkel „szemben”.
 
De egy másik húgommal, a legnagyobbal is hatalmas változások történtek. És abban pont az a lényeg, hogy teljesen feltűnés nélkül, csak szépen ebbe az irányba kezdtünk haladni. Valahogy finomabban és egymásra érzékenyebben fogalmazzuk meg az érzéseinket. Ez egészen új.
 
És még folytathatnám a szobatárs-kolléganőmmel. Akitől eddig, és még év elején is kirázott a hideg. De… és már nem írom le, mert túl hosszú lennék, de vele is megváltozott a kommunikációnk, elég gyökeresen, egyelőre úgy látom.
 
Egyszóval van bőven változás.
 
Hogy pontosan valóban a Találkozónak tudható-e be, nem tudom. De úgy érzem, sok köze van hozzájuk.